Egy családállítás krónikája

Előrebocsátom, hogy ismerem és elismerem a családállítás módszerét, elveit, és azt gondolom, hogy szakértő kezekben nagyszerű eszköz lehet a változtatásra.

Nagyon régen voltam már családállításon. Emlékeim szerint ott meghitt és támogató volt a légkör, a vezető pedig együttérző volt, és partnerként tekintett a résztvevőkre.

Ez most valami más volt.
A családállítást vezető késéssel érkezett a terembe a férje kíséretében, és bejelentette, hogy sokan lemondták a mai alkalmat, tehát át kell rendezni a termet, kivenni a plusz székeket, hogy pont annyi maradjon amennyien vagyunk, de még várunk valakit.
Ellenőrizte a listát, és közölte, hogy felhívja a hiányzót, mert kétszer is írt neki, hogy jön, sőt a problémáját is megnevezte.
Telefonálni kezdett, miközben a férje a teremben lévő székeket kezdte pakolni. A telefon hosszan kicsengett, nem vették fel.
Majd a vezető bemondta a jelentkező teljes nevét, és azt, hogy alkoholizmus lett volna a témája, majd hozzátette, hogy  biztosan hosszúra nyúlt tegnap este, azért nem tudott ma jönni, de jobb is így, pedig valami doktor, na jobb is így. Az üres szék benn maradt.
A férj leült a sarokba, megtörve a kör ívét. Nem kaptunk információt arról, hogy ő is állít-e vagy választható-e képviselőnek.
A családállítást vezető meglepetésének adott hangot, amikor meglátta, hogy az egyik résztvevő várandós, és azt mondta, hogy ez nagyon veszélyes lehet a babára nézve, de kezdjük a várandós hölggyel az állítást, és majd ő el fogja dönteni, hogy végigviszi-e a folymatot vagy leállítja menetközben. Ezen nagyon csodálkoztam, hogy hogy lehet egy folymatot leállítani menetközben, de később kiderült, hogy bizony lehet.
Miután megkérdezte, hogy van-e valaki, aki még nem volt állításon, elkezdett a családállításról mesélni.
Csoportszabályok nem hangzottak el. Az azonban igen, hogy mindenki tegye bele magát teljes szívvel és lélekkel, mert csak akkor lesz eredményes a dolog, és ne várjuk tőle, hogy majd ő fog dolgozni helyettünk, mert hosszú évek óta minden héten állít, és nagyon elfáradt, de nyíljunk meg, és legyünk egy csoport.
Bennem felmerült a kérdés, hogy mennyire szeretnék itt megnyílni, ha egy hiányzóval kapcsolatban is ilyen hangnem került elő.
A vezető hangja kioktató volt, és tele mindenféle ítélettel. Sőt! A monológ végére  a fenyegtésig is eljutottunk.
Egy hangocska megszólalt bennem, hogy ez bizony nem az, amit én családállításként eddig ismertem, de lássuk mi lesz.
Majd kiültette a várandós hölgyet maga mellé, aki az édesanyjával való kapcsolatán szeretett volna dolgozni, akivel együtt érkezett, és akivel a vezető érkezésére várva meghitten beszélgetett.
A hölgy elkezdte mesélni a történetét, amit a vezető többször türelmetlenül félbeszakított, és beszúrt egy – egy bírálatot.
Aztán elkezdett körbejárni a teremben, és kiválasztotta azokat az embereket, akik képviselni fogják a magát a hölgyet és az édesanyját.
Én eddig csak olyan családállításon voltam, ahol az állító választja ki a családtagjait képviselőket, meglepődtem, hogy ez itt nem így van.
A képviselők felálltak, majd a vezető azt mondta, hogy neki itt hiányzik valaki, nevezetesen az állítást kérő édesapja.
Odajött hozzám, és megkért, hogy álljak be, és képviseljem az apát. Majd visszament a székéhez és leült. Épp a felbukkanó testérzeteimet kezdtem mondani a szerepem szerint, amikor arrogánsan félbeszakított, és közölte, hogy nagyon zavarja, hogy kivan az egész mellem. Egy nyakbakötős nyáriruha és egy kis kötött boleró volt rajtam.
Megdöbbentem, és mondtam, hogy sajnálom. Majd még kétszer elismételte, hogy mennyire zavarja a látvány és megkért, hogy takarjam el a dekoltázsomat.
Miután tisztáztam magamban, hogy ez az ő érdekes nézőpontja a ruhámat illetően, összébb húztam magamon a bolerót és igyekeztem visszatalálni a szerepembe.
És folytatódott az állítás a vezető harsány és kioktató korrekcióival. Például amikor az egyik képviselő is azt mondta, hogy nem érez semmit, közölte, hogy ilyen nincs. Aztán később egy másik is mondott ilyet, mire emelt hangon “Ne gyertek nekem ezzel a hülyeséggel, hogy nem éreztek semmit, mondtam már, hogy ilyen nincs!” Ez már a sokadik, minden szakmaiságot nélkülöző kiszólás volt.
Egyértelmű volt, hogy a várandós hölgyet támogatja, és az anyját elítéli.
Rövid idő után kiültette a kismamát vissza helyére, és közölte, hogy nincsen vele semmi baj, csak az édesanyjával!
Újra körbejárt a teremben és kiválasztott képviselőket, közöttük engem is, ismét ugyanarra a szerepre, ami mostmár a férj volt.
Zajlott az állítás, minden képviselő szabadon beszélt, nem a saját megéléseiről, testérzeteiről, hanem egymáshoz hibáztató te-üzenetkekben, amit a vezető bátorított.
Egy idő után bekérte az anyát személyesen, és mostmár direktben folytatódott a kioktatás.
Mit csinál rosszul, mit hogyan kellene, mert így tönkre teszi a lányát.
Az anya egyre rosszabbul érezte magát, és amikor erőszakosan megkínálta a vezető azzal, hogy mit kellene éreznie, teljesen elbizonytalanodott, és csak azt tudta kinyögni a vezetőnek, hogy “jó, elfogadom, ha te mondod”. Erre a vezető felcsattant, és azt mondta, hogy te nem hallagtsz meg senkit, a családtagjaidat sem és engem sem. Lenézel minket. Ennek hallatán szinte felszisszentem.
Majd az összes képviselőt leültette, nem kérdezve, hogy ők hogyan érzik magukat.
Én eddig csak olyan családállításon voltam, ahol egy képviselő akkor ülhetett le, amikor újra jól érezte magát, hiszen pont erről szól a családállítás, hogy nem lehet harmónia a családban addig, amíg valaki rosszul érzi magát benne, hiszen az kihat az egész családra.
Egy idő után az anya már nem tudott mást sírva mondani, csak azt, hogy majd az ő istene megsegítit, őt, hiszen olyan egyedül van itt. A vezető kapott a szón, és beszólított egy résztvevőt, aki az anya istenét hivatott képviselni. Felállította egy székre, és utasította az anyát hogy menjen oda hozzá. Az anya kétségbeesetten átölelte a széken álló térdét. Az ő együttérző istene automatikusan lehajolt hozzá, mire az állító rászólt, hogy te nem hajolhatsz le!, és utasította az anyát, hogy hajoljon meg az ő istene előtt. Az anya zokogva engedelmeskedett. Mélyebbre! – csattant a vezető hangja. És az anya mélyebbre hajolt!
Lógjon a kezed! – hangzott az újabb utasítás. És az anya, mint egy rongybaba zokogva görnyedt az ő istene előtt, akire nem nézhetett, akit nem érinthetett, akinek ki volt szolgáltatva.
Majd kiküldte a széken állót, és behívta a lányát. Megfogadtatta az anyával (aki szemben állt a lányával), hogy ezentúl jó anyja lesz neki.
Sírás, ölelkezés, kész.
Megdöbbentem.
Én eddig csak olyan forgatókönyvet láttam, ahol az egész család áll, akik szerepeltek.  Mindenkiben béke és elfogadás van a többiek iránt. Az állító mögött a támogató ősök, előttük az utódok, akik felé tőlük érkezik a támogatás.
A vezető befejezettnek nyilvánította az állítást, és rosszallóan közölte, hogy velünk ma nagyon nehéz, mert nem alakul a csoport, mert itt valaki ítélkezik, sőt még olyan is van, akinek elkalandoznak a gondolatai, és őrzi a kívülállóságát,  nem is tudja, hogy kivel folytassa a szünet után.
Körbenézett, és éreztem, hogy már eldöntötte, hogy velem folytatja.
Valaki jelentkezett, hogy ő szívesen lenne a következő. Először azt mondta, hogy jó, majd némi hatásszünet után, fenyegetően közölte, hogy velem folytatja.
Furcsa, kisgyerekkoromból ismerős érzések jöttek elő bennem szünetben.
Azt éreztem, hogy védtelen vagyok, hogy itt meg fognak szégyeníteni, itt egyedül vagyok. Itt az ítélkezés joga a vezetőnél van, és a csoport tagjai elfogadják ezt.
Figyelgettem az érzéseimet. Tudtam, hogy ezek nem itt és most történnek velem. Ez a múlt. (Az én gyerekkoromban a megszégyenítés elfogadott nevelési eszköz volt.)
Tudtam, hogy múlt, mégis nyomorultul kezdtem érezni magam.
Szünet után visszajött a vezető, és kiültetett maga mellé.
Úgy kezdte, hogy “Na, Hédi!…”
Mondtam neki, hogy kicsinek, sebezhetőnek és sérülékenynek érzem magamat, és nem érzem magam biztonságban mellette.
Mire azt mondta, hogy a férjével szünetben megbeszélte, hogy nem fog nekem állítani, mert én olyan ruhában vagyok, hogy ő nem tudja levenni rólam a szemét, állandóan odavonzom a tekintetét, ahová nem akar nézni, és neki itt semmi sem szabad, hogy terelje a figyelmét, mert csak akkor tud segíteni.
És azzal zárta, hogy én tiszteletlen vagyok, és nem ő a megfelelő ember számomra.
Na, ez az utlosó megállapítása volt az első dolog aznap, amiben mi ketten egyetértettünk.
Mosolyogva és megkönnyebbülten távoztam.
Aztán amíg vezettem hazafelé azt nézegettem magamban, hogy mi mindent is adott nekem ez a mai nap.
Például azt, hogy valóban minden ítélet csupán egy érdekes nézőpont, és leginkább az ítélkezőre hat. Hiszen ahol ítélet van, ott nincsen tudatosság. Szinte a fizikai füleimmel is hallottam, azokat a mondatokat, amik a távozásomat követően elhangzottak a vezető szájából. Tudtam, hogy engem okol a nap nehézségei miatt. Újból megerősítésre került bennem az a felismerés, hogy ahol hibáztatás van, ott hárítják a felelősséget, és ott már tudatosság megintcsak nem lehet.
Azon tűnődtem még, hogy vajon milyen “segítő” az, aki azt követeli a hozzá fordulóktól, hogy adják fel totálisan az éberségüket, mert az úgysem megbízható, mert különben is rosszul látják/gondolják/teszik a dolgukat, mert nála van az egyedüli üdvözitő és mindenkire egyetemesen vonatkozó igazság függetlenül a múltjától, az aktuális helyzetétől stb.?
Aztán az is eszembe jutott, hogy a belém nevelt tekintélytisztelet néha még mindig elhomályosítja az éberségemet? Hiszen az első percben éreztem, hogy itt kérem, kőkemény hierarchia van, és a tiszteletadás csak egy irányban értendő.
És arra is csak néhány hete jöttem rá, hogy mi miatt berzemkedtem gyerekkoromban a tekintélytisztelettől. Már kislányként éreztem, (persze nem tudtam így megfogalmazni, de határozottan emlékszem, hogy éreztem), hogy a tekintélytiszteletet követelő emberek mindig manipulálni akarnak, és ennek gyakran a megszégyenítés az eszköze, mégpedig azért, mert az önmaguknak dedikált hatalmukat féltik.
De hogy fér ez össze a “segítő hivatással”?
Aztán arra is rácsodálkoztam, hogy sokan még mindig benne maradnak nyomasztó helyzetekben, csak azért, mert valamikor választották, és eszükbe sem jut, hogy akár ki is léphetnek belőle, ha nyomasztja őket.
Hm… Hát ilyenek.
Kedves Olvasóm, még egyszer szeretném megerősíteni, hogy (remélhetőleg) egyedi tapasztalatról írtam, és NEM a módszerről.
Ugyanakkor bíztatlak arra, hogy csak olyan segítőhöz menj, aki az emberségedet tiszteli, és egyenrangú partnerként kezel a terápiás folyamatok során, hiszen csak mellette tapasztalhatod meg a saját erődet és bölcsességedet, amelyekkel sorsodat irányítani leszel képes.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Örülök, ha megtisztelsz azzal, hogy megosztod velem a tapasztalataidat a témában.
Csodás napokat!
Barátsággal,
Hédi

Ingyenes Önismereti Mesterkurzus

 

Regisztrálj az Ingyenes Önismereti mesterkurzusra!

Időpontja: 2021. május 13. csütörtök 20h

You have Successfully Subscribed!

Ingyenes Önismereti Mesterkurzus

 

Regisztrálj az Ingyenes Önismereti mesterkurzusra!

Időpontja: 2021. május 13. csütörtök 20h

You have Successfully Subscribed!