Ma egy a harmincas évei elején járó fiatalember keresett fel. Elgyötört arca félelemről, csillogó szeme új szerelemről mesélt. Elmondta, hogy úgy érzi megtalálta élete szerelmét, és most nagyon boldog.

DE! Állandóan amiatt aggódik, hogy elveszíti a lányt, és a csoda elillan.

Hm… ismerős ez az érzés. Mindannyian átéltük már.

Hogyan tudjuk ezt kezelni anélkül, hogy játszmákba menekülnénk vagy a saját kínunkat a kedvesünkre vetítenénk? Beszélgetésünk során kiderült, hogy újra meg újra a korábbi kapcsolatok kudarca jelenik meg a belső képernyőjén. Érzi az ismerős fájdalmat, amit már annyiszor átélt.

Kérdeztem, hogy a lány tud e erről. Azt mondta, nem, mert szégyenli és fél, hogy a lány elmenekülne, ha tudna gyötrelmeiről.

– Kölcsönös ez a szerelem? – kérdeztem.

– Persze! – vágta rá határozottan.

– Hm… Bennem jó néhány kérdés felmerül. Vajon tényleg bízol e annyira a kapcsolatotokban, hogy megmutasd neki magadat? Ha nem mered megmutatni magadat, vajon elvárhatod e tőle, hogy ő álarcok nélkül legyen jelen? Vajon ez az aggodalom lehetővé teszi e számodra, hogy meglásd az ő hasonló félelmeit? Vajon, ha tudnád, hogy ő is hasonló árnyakkal viaskodik, tudnád e őt megnyugtatni? És végül: ha megmutatnád neki ezt az eltitkolt énedet, és ő emiatt elhagyna, vajon sajnálkoznál e egy olyan szerelem elmúlása miatt, ahol nem tudtál önmagad lenni?

A srác elgondolkodott, és rövidesen felderült az arca.

– Beszélek vele. Szeretem és ő is szeret engem. Tudom, hogy ez az én parám, és meg tudom oldani. Megkérem, hogy segítsen ebben, ha tud.

Drukkolok nekik. Bízom benne, hogy még inkább megerősödik a kapcsolatuk.