Talán épp Te voltál az egyik, kedves Olvasóm, akinek meséltem már a történetemet a Választásról, a tudatos teremtés első lépéséről.
Ezt a felismerést is Füge kutyámnak köszönhetem 🙂
Több, mint 3 éve történt, hogy a kertünkben élő mentett kutyusunkat felvittük a közeli Kissvábhegyre sétálni.
Lizzy lelkesen futkározott körbe-körbe, amikor a tisztás szélén megjelent egy fekete-fehér pelyhes kis csoda!
Ahhh! Azonnal fülig ért a szám, és valami olyan különleges örömöt éltem meg, mint azelőtt nagyon ritkán, pedig sok kutyát láttam már, és mindegyik kedves nekem, de az a kis jószág…! akkor…! ott…!
Nekem egyszer lesz egy ilyen! – kiáltottam fel, anélkül, hogy átgondoltam volna a következményeket.
Az elmém azonban azonnal referencia pontokat kezdett keresni, számokat, adatokat gyűjtött.
Faggatni kezdtem a gazdáját: Milyen fajta? Mennyi idős? stb.
Megtudtam, hogy a kis gombóc egy ausztrál juhászkutya.
Hazaérve a sétából, azonnal felcsaptam a laptopot, kutattam, regisztráltam mindenféle aussie csoportba és klubba, tenyésztőket kutattam fel, mozgósítottam minden kutyás ismerősömet, hogy segítsenek egy megbízható tenyésztőt találni. Még a soron következő aussie találkozóra is elmentem a Hajógyári szigetre.
És a mosoly egyre halványabb lett az arcomon, a lelkesedésem alább hagyott.
Meggyőztem magamat, hogy az aussie nagyon nagy, nagyon szőrös, évente kétszer vedlik 6-6 hónapig,kutyaszőrös lesz a lakás, napi 3-4 órát kell mozgatni, nincs erre időm, macerás egy ekkora kutyával utazni, tisztán tartani stb.
Hánytam-vetettem, mérlegeltem, átgondoltam, ésszerűsítettem, kiszámoltam: oké! legyen a mini változat!
Na, de az nem tetszik :(.
Még eltöltöttem néhány hetet a téma újragondolásával, mire szomorúan lemondtam a kutyáról egy időre, mondván egyszermajdha…
De a lelkesedésem halvány emléke újra meg újra felsejlett, és ilyenkor csak azértis makacssággal, dacosan azt kiabáltam magamban, néha hangosan: Egyszer úgy is lesz!
Hogy hol volt ebben az öröm, a könnyedség, annak a bizonyos pillanatnak a varázsa?
Sehol.
Aztán a szülinapomon a családom rejtélyes ajándékkal lepett meg: Egy kutyavocher-rel 😀
Választhattam magamnak egy kiskutyát, és ígérték, hogy mindenben támogatnak, osztozunk az ebbel járó teendők elvégzésén is.
Huhúúú! Micsoda ajándék! Micsoda lehetőség!
Óriási izgatottság kerített hatalmába! Másnap az összes kutyás ismerősöm kis hazánkban, a kontinensen és a tengeren túl is, azon fáradozott, hogy ha esetleg mégsem egy aussie, de a vágyam mindenképpen teljesüljön.
24 óra leforgása alatt megvolt a fajta (persze, hogy nem aussie lett!), megvolt a tenyésztő, és megvolt a következő napra az időpont Kisújszállásra, ahol az akkor egyetlen elérhető harlekin törpe uszkár várt rám, Füge személyében.
Az első pillanatban amikor találkoztunk, tudtam, hogy ő az! Őrá vártam évekig.
És hogy mi adta a bizonyosságot? Ugyanazt éreztem, mint akkor ott, 3 éve a Kissvábhegyen!
Ragyogtam, táncoltam, nevettem, csillogó szemekkel simogattam – mondta a családi kíséretem.
Aztán csak napokkal később jött a felismerés: azért váratott magára ilyen sokáig ez a fajta boldogság, mert nem az élményt kerestem.
Számokká, racionális érvekké, következtetésekké redukáltam a csodás élményt.
Persze azok már egyáltalán nem voltak olyan elsöprő erejűek, sőt!
Mi a tanulság?
„Menj az energiával!”- mondják az ezoterikusok.
Kövesd az örömödet! – mondom én 🙂