A tegnapi napom olyan gazdag volt élményekben, hogy amikor hazaértem, igazán mesélni sem tudtam róluk a családomnak.

Nem is gondoltam, hogy annyira megérintenek, hogy az éjszakám nagy részét is azzal töltöm, hogy helyet keresek nekik a szívemben.

Tegnap, május 15-én zárult a Life Coach képzés az utolsó bemutatkozó vizsgával, amit az oklevelek ünnepélyes átadása követett.

Igen, ünnepélyes volt, mert mindannyian nagyon készültünk rá.

Nekem egész héten az járt a fejemben, hogy melyikükben mi az a különlegesség, ami megfogott engem, és ami miatt jövőbeli ügyfeleik is szeretni fogják őket. Sorra bukkantak fel bennem gyönyörű meghitt pillanatok, nagy kacagások, frappáns megoldások, felszabadító sírások, amik mind – mind egyre közelebb hoztak bennünket egymáshoz.

Különlegesek. Külön – külön, és együtt is. Igen, együtt is.

Ildim (Kácser Ildikó) a hatalmas energiájával, segíteni akarásával és bölcs elemzéseivel…

Ritám (Feka Rita) az odaadó figyelmével, kedvességével, mély együttérzésével…

Kittim (Horváthné Nagy Kitti) a végtelen türelmével, tanulni vágyásával, okos hozzászólásaival…

Verusom (Szugyiczki Vera) a sebezhetőségével, a természetességével, a tudatosságával…

Zsoltim (Bánfai Zsolt) az érzékenységével, amit remekül hangol össze a racionalitásával, rendszerszemléletével, lényeglátásával…

Igen, ők így együtt.

Tanítottam őket, tanították egymást és tanítottak engem is.

Ezt éreztük meg mindannyian tegnap az oklevelek átadásakor. Láttam, amint visszafojtott lélegzettel várják, hogy melyiküknek mit mondok útravalóul.

Mi mást is mondhatnék: csodálatosak vagytok.

Hálás vagyok, hogy ilyen fantasztikus lényeket kísérhettem amint az első bizonytalan lépéseiket teszik az új életük felé.

Mára megerősödtek, magabiztosan haladnak az útjukon. Útitársak lettek.

Köszönöm, Kollégák.

Köszönöm a bizalmatokat, a figyelmeteket, a hitemben való megerősítést, hogy érdemes.

Sírtunk és öleltük egymást tegnap, mert éreztük, hogy valami nagyszerű dolog történt velünk.

Köszönöm.