Miért utáljuk a macskákat?

Miért utáljuk a macskákat?

Hát először is azért, mert ahelyett, hogy mindig készenlétben várná, hogy kedvünkre tehessen, kedvességével, bundája cirógatásával, dorombolásával jókedvre derítsen minket, csak akkor teszi ezt, ha neki is kedve tartja.
Micsoda önző jószág! Előbbre való a saját öröme a miénknél.

Bezzeg, ha igénye van a szeretgetésre, jön, és úgy, de úgy tudja kérni!
Na, persze ilyenkor már durcásak vagyunk, mondván, hogy most bezzeg…!
Jobb esetben azonban megenyhülünk, és kegyesen teljesítjük a kérését, hiszen megnyugtató a közelsége derüt varázsol.

Aztán azért is utáljuk a macskákat, mert roppant válogatósak.
Nincs a bennük az a fegyelem, hogy „nem pazaroljuk az ételt”, „nem dobjuk ki a maradékot”, és „ezt már meg úgyis meg kell enni!”. Sőt!
Azt sem mérlegeli, hogy amit éppen megkíván, az mennyibe kerül, csak jóízűen falatozik, és azt hiszi, hogy elég, ha jóllakottan hunyorog ránk a bajuszát simogatva, hogy legközelebb is megkapja, amit megkíván.
Mindig pont azt és annyit eszik, ami jól esik neki.
Elképesztő!

Azért is utáljuk a macskákat, mert haszontalanok.
Oké, hogy már a legtöbb házban nincsen egér, amit megfoghatna, de akkor is!
Ahelyett, hogy hasznossá tenné megát, csak pihen, amikor kedve szottyan.
Olyan jólesően tud nyújtózkodni, úgy tudja élvezni!
Nincs bűntudata a tegnapi huncutságai miatt és nem aggódik a holnapon sem.
Borzasztó!

És ahogy mosakszik! Hosszasan és kéjesen szépítkezik. Látható, hogy meg sem fordul a fejében, hogy túl kövér vagy sovány lenne, vagy hogy például túl nagy vagy túl kicsi a füle.
Egyszerűen csak imádja a testét. Mindegy neki, hogy mit gondolunk róla.
Ahogy kecsesen sétálgat, jár kel a világban, minden mozdulatában ott van az elegancia, az önbizalom, amivel üzeni, hogy nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam, én így vagyok oké.
Néha meg csak elkezd futkározni, mert élvezi, hogy a kis ruganyos teste pattan és urgik, és pörög.
Igazán bosszantó, hogy nem akar tetszeni nekünk!

És az állandó kíváncsisága!
Számára az egész világ egy izgalmas kalandpálya, tele kihívásokkal: a zizegő bokor csupa rejtély, egy incselkedő bogár azonnali megtorlást követel, a falon villódzó napfény… hopp! most elugrott! Aztán elbújik, lesből támad egy libbenő szatén pongyolára? Upssz! Ez a lábad volt?
Minden csak egy lehetőség arra, hogy játsszon.

De a legjobban mégiscsak azért utáljuk a macskát, mert lát minket.
Épp olyannak lát, amilyenek akkor és ott vagyunk, amit sokszor eltakarnánk a világ elől.
De előle nem lehet.
Ránk néz, és érzi, ha valami nyomja a lelkünket.
Nem akar megvigasztalni, csak úgy ott van velünk.

És a maga független, tökéletes lényével valahogy mégis gyógyítani képes.
Elfogadja a szerepet, amit ráosztunk, és a kedvünkért eljátssza.
De néha kikacsint a szerepből: „Te se vedd túl komolyan! Hiszen játszunk!”

Ez a macskaság megtetszett nekem.

In memoriam Lola (2009 – 2022)

Ingyenes Önismereti Mesterkurzus

 

Regisztrálj az Ingyenes Önismereti mesterkurzusra!

 

You have Successfully Subscribed!

Maradjunk kapcsolatban!

Maradjunk kapcsolatban!

 

Ne maradj le a legfrissebb hírekről, újdonságokról, programokról, tanító, támogató tartalmakról, amelyek fényt hoznak a mindennapjaidba. Iratkozz fel a hírlevelemre, kezdjük meg együtt az utazást!

 

You have Successfully Subscribed!